Miért készített a Pixies podcastot az albumából?

Bár napjaink úttörő előadói úgy tűnik, hogy csak egy kattintásnyira vannak, a Pixies az érinthetetlennek tűnő együttesek közé tartozik. Miután a 80-as évek végén megalapozták az alternatív rock stílusát, majd 1993-ban feloszlottak, az együttes szinte beépült a zene DNS-ébe. Mire 2004-ben újra összeálltak, egyszerűen legendává váltak. Tavaly azonban a rajongóknak példátlan lehetősége nyílt arra, hogy beléphessenek az együttes világába az It’s a Pixies Podcast című podcasttal, amely egy hónapig követi nyomon a 2019-es Beneath the Eyrie album elkészítését egy New York állam északi részén található, bentlakásos stúdióban.

A projekt ismét úttörővé tette a Pixies-t – az övék volt az első dokumentumpodcast, amely az albumkészítésről szólt. Azóta már megjelent a Spotify eredeti tartalmai közé tartozó 21 Days with mxmtoon is, amely napló jellegű hangfelvételek segítségével mutatja be az alkotói folyamatot. De a Pixies-projekt a léptékét és ambícióját tekintve egyedülálló volt, és az is maradt: a Spotify for Podcasters szerint a produkciós csapat több mint 300 órányi anyagot rögzített. A Pixies menedzserével, Richard Jonesszal beszélgettünk, hogy megtudjuk, vajon más előadóknak is érdemes-e ismét a Pixies nyomdokaiba lépni.

Spotify for Artists: Meséld el, hogyan született meg az ötlet!

Richard Jones: A Pixiesnek olyan jól ismert és elismert repertoárja van, amellyel még sok-sok éven át boldogan turnézhatnak szerte a világon. De mint ahogy ennek a generációnak számos más előadója, mi is mindig azt tapasztaltuk, hogy kell egy kis idő, mire az új zenéket ugyanúgy értékelik és élvezik az emberek. Így a felvétel időpontjához közeledve feltettem magamnak a kérdést: „Hogyan tudnánk elérni, hogy az emberek hosszabb időn át kapcsolódjanak a zenéhez, és ezáltal közelebb érezzék magukhoz, valamint az életük különböző szakaszaiban emlékeket szerezzenek róla, még az album tényleges megjelenése előtt, szinte úgy, mintha már ismernék?”

Vagyis gyakorlatilag már előre kanonizálod.

Igen. Hosszú ideig figyeltem, hogyan beszélnek a rajongóink a zenéről a közösségi médiában és a rajongói csoportokban – elég mélyrehatóan elemezték és vitatták meg a zenét, így eszembe jutott: „Mi lenne, ha készítenénk egy podcastot? Miért ne vehetnénk fel mindent, amit csinálunk, és oszthatnánk fel jól emészthető részekre, amit az emberek többször is meghallgathatnak, hogy kialakítsák a saját kapcsolatukat a dalokkal?” És ezzel egyidejűleg egy kis betekintést nyerhetünk a zenészek életébe, hiszen a Pixies ismert arról, hogy kerüli a nyilvánosságot. Így ez is első alkalommal vált lehetővé.

Paz Lenchantin. Fotó: Simon Foster

Mi a véleményed az elképzelésről, hogy egy dolog megfigyelése megváltoztatja azt?

Ezt a félelmet igazából teljesen eloszlatta az, ahogy csináltuk – a mikrofonok egyszerűen folyamatosan be voltak kapcsolva. Nem volt körülöttünk senki, és a stúdióban sem voltak podcastproducerek. Szerintem a zenekar többnyire meg is feledkezett az egészről. És az a jó, ha a stúdióban tudunk lakni, hogy mindig mindenki ott van. A felvételi folyamat során gyakran külön-külön csináljuk a dolgokat – mindenki a saját részén dolgozik, elmegy sétálni, vagy csak ül és olvas. Tony csak beugrott, megnézte, ki szabad éppen, és megkérdezte: „Hogy vagy ma?” Az egyik valódi siker az, hogy ezek a beszélgetések egészen természetesek lettek.

Volt a zenekarnak bármi aggálya ezzel kapcsolatban az elején?

Az elejétől teljesen benne voltak, és ehhez nagy bizalomra volt szükség. Tudták, hogy nem fogjuk nevetségessé tenni őket, de nem is rózsaszín szemüvegen át mutatjuk a dolgokat. Ez egy nagyon őszinte felvétel és visszaemlékezés arra, ami a stúdióban történt. A Pixies vonzerejének nagy része abban rejlik, hogy igazi munkásosztálybeli zenészek, ezért nem akartunk valóságshow-t csinálni ebből. Be kellett vonnunk a hallgatókat, elvinni őket egy utazásra, hogy kapcsolódni tudjanak a zenéhez, miközben ügyelünk arra, hogy ne szenzációhajhász módon mutassuk be a zenekart vagy azt, amit csinálnak.

David Lovering. Fotó: Simon Foster

Segítettél már zenekaroknak albumokat készíteni, de milyen volt áttérni erre a hangalapú történetmesélésre? Ez az anyag az albumot szolgálja, de önállóan is megállja a helyét.

Így van. Amikor albumot készítesz, ideális esetben magadnak csinálod. Bemész, megírod a dalokat, amik kijönnek belőled, felveszed őket a magad módján, és már kész is. Ez a podcast persze egyáltalán nem ilyen. Végső soron ez egy albumhoz tartozó promóciós eszköz, de egy tisztán promóciós eszköz nem lenne túl érdekes. Tudtuk, hogy az időnk nagy részét vágással kell töltenünk, hogy legyenek történetek, amelyek végigfutnak a sorozaton. Emlékszem, nagyon nehéz volt megtalálni a megfelelő egyensúlyt: egyrészt bemutatni a zenekar történetét anélkül, hogy leereszkedőnek tűnnénk a rajongókkal szemben, másrészt felfedni a folyamat részleteit anélkül, hogy elrontanánk a titokzatosságot.

Szóval milyen reakciókat kaptatok a rajongóktól?

A fórumokon és Facebook-csoportokban lévő szuperrajongók teljesen odáig voltak érte. Mindenért valósággal rajongtak, és szó szerint minden egyes epizódot kielemeztek. Az alkalmi rajongóknak nagyon tetszett az ötlet, elkezdték egy kicsit jobban megérteni a zenekart, és a dalokon túlmutató kapcsolatot kialakítani. A nem-rajongók érdeklődését is felkeltettük: a stúdiókban, a médiában vagy a podcastkészítés területén dolgozó embereket teljesen lenyűgözte az egész folyamat. Őszintén szólva egyáltalán nem kaptunk negatív visszajelzést.

És mi történt, amikor az új dalokkal turnéra indultatok?

A turnézás első hónapjában általában az történik, hogy az emberek a kiemelt számokat már ismerik, a többi viszont visszafogottabb reakciót vált ki. Ezúttal viszont már sokkal hamarabb ismerték az összes új dalt. Ahogy figyeltük a teltházas közönség reakcióit, egyértelmű volt, hogy ehhez az albumhoz sokkal jobban kötődnek az emberek, és jobban is értékelik, mint az előző kettőt, amit a banda újjáalakulása óta készítettünk. Szóval igen, ez tényleg bevált!

– Chris Martins